Sör az U Flekuban
Sör az U Flekuban
A szabad választáson hatalomra jutott Orbán Viktor lassan befejezi a szabadság felszámolását. A választás szabadság nagyrészt már oda, sikerült olyan választójogi törvényt megalkotniuk, amelyek sok kétséget nem hagynak afelől, mi lehet az eredmény. (Persze, a tuti biztos eredményekről sokat tudott volna mesélni egy másik kor biztos befutója egy bizonyos Rákosi Mátyás, hosszú száműzetésének éveiben.)
A látszatra persze még vigyázva van. De hiszen volt parlament Rákosi vagy Kádár idején is. Ámde ettől még nem volt jogállam, nem működött a hatalmi ágak szétválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere.
Konkrétabban. Az Orbán rezsim kiiktatandó ellenfélnek tekinti a Klubrádiót. Kétségtelen, valami még maradt a jogállami szokásokból. Egyelőre úgy kell tenni, mintha törvényes lenne a kinyírása. A nagyhatalmú és orbántól függő médiahatóság meg is tesz mindent, hogy ezt a halk, de mégiscsak ellenzéki hangot elhallgattassa. Pechére a bíróságoknak még maradt némi függetlensége – kérdés meddig és mennyi –és a Klubrádió javára ítélnek. Ám ne tessék korán örülni, először a Szalai Annamária-féle médiahatóság húzza az időt, hogy ne működhessen biztonságban, aztán egyszercsak egy eleddig a padsorokban meglapuló képviselő bead egy javaslatot, amely kicsit ugyan bonyolultabban, de arról szól, hogy a Klubrádiónak kuss. Ehhez csatlakozik egy másik lesből támadó honanya, aki időnként a nevére vesz törvénytervezeteket, amelyeket előterjeszteni már a kormánynak is kínos. Ennek a lényege szintén annyi: a Klubrádiónak kuss.
Mondanám, hogy tréfás az az igyekezett, amely az internet korában el akarja hallgattatni az ellenzéki véleményeket, merthát úgysem lehet.
De mégiscsak, tudjuk, hogy például párthoz közeli oligarchák közpénzeket fosztogató mohóságát csak egy professzionális, biztos anyagi alapokon álló, a hatalomtól független sajtó képes leleplezni. És ez ma a végnapjait éli.
A törvényhozás ma nem más, mint Orbán Viktor szolgálóleánya. A kedves vezető nem szereti a kritikát, halál a kritikusra.
Kétségtelen, a demokrácia hívei ma szétszabdaltak, erőtlennek, nem egyszer koncepciótlannak tűnnek.
Pedig az utolsó pillanatait éljük annak, hogy tegyünk még valamit. Hadd szóljon!
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!
Dési János
Remélem, soha többé nem fogják üldözni és diszkriminálni népemet – mondta nem egészen egy éve az ausztriai cigány közösség – egyébként magyar nevű – vezetője. A beszéd a felső-ausztriai mauthauseni koncentrációs tábornál hangzott el (nagyapámat is valahol arrafelé ölték meg). A hírügynökségi jelentésekből nem derül ki, de ahogy elképzelem, a kívánságot hallgatva helyeslőn bólogattak a jelenlévők. Ausztria demokratikus európai ország. Az osztrák romák, akármilyen tragikus volt is a múlt, most viszonylagos jólétben és biztonságban élnek. Nincs miért aggódniuk. És akkor egy robbanás a múlt héten. A „Takarodjatok vissza Indiába!” feliratú tábla eltávolítása közben négy cigány férfi meghalt.
Az Európai Unió új tagja, a biztonságos és nyugodt Ausztria zavartan mentegetőzik. A kancellár és a belügyminiszter, a pártvezetők és a publicisták nem győzik hangsúlyozni, hogy Ausztria már régen nem az az ország, ahol az idegennek kikiáltottaknak félniük kellene. S ha akadnak is szélsőségesen elvakult terroristák, mindebből egész Ausztriára nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Abból már inkább, hogy a mértékadó politikusok egyöntetűen elítélik a szörnyű tettet. Legfeljebb – szokás szerint – Jörg Haider az, aki ebből is botrányt tud keverni. De hát ő már csak ilyen. Nem tudom, az átlagosztrák előítélettel gondol-e a cigányokra, a külföldiekre, az idegenekre, mindenesetre az biztos, hogy a politikusok mindent megtettek, hogy országnak-világnak tudomására hozzák: akármilyen véres dolog történt Felsőőrön, azért Ausztria továbbra is olyan demokratikus állam kíván maradni, amely a lehetőségekhez képest valamennyi polgárát meg kívánja védeni. Magyarországon az elmúlt évtizedekben még senkit nem fenyegetett terrorcselekmény kifejezetten kisebbséghez való tartozása miatt. Előfordult persze, hogy egy mezőőr agyonlőtt két – körtét lopott – romát, de ez, akármilyen tragikus is, mégsem fogható fel előre kitervelt terrorakciónak. Mindebből azonban azt a következtetést levonni, hogy Magyarországon sokkal jobb cigánynak lenni, mint Ausztriában, nagy hiba lenne. Mert Magyarországon romának lenni bizony sokszor keservesen nehéz. A Heti Világgazdaság például a minap, amikor napjaink névváltoztatási szokásairól írt, megemlítette: sok Kolompár, Lakatos nevű honpolgárunk azért szeretne „magyarosítani”, mert amikor munkát keres, praktikusabb egy olyan név, amelyből nem olvasható ki azonnal, hogy a viselője cigány. A munkaadó persze annál már okosabb, hogy azt mondja: mi, kérem, cigányokat nem. Ha egy Kolompár jelentkezik, inkább azt mondja: jaj de kár, éppen most töltöttük be az állást.
Persze a névcsere semmit sem segít. Hiszen tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az amúgy is szegényedő magyar társadalom legszegényebb rétege – ahogy azt Ambrus Péter szociológus megfogalmazta – a közvélemény szemében nem mint a legszegényebb jelenik meg, hanem mint cigány. Vagyis etnikai köntösben egy szociálpolitikai gond jelentkezik. S a szegény romák is akik ebbe az etnikai létbe kényszerülnek, a különböző, velük kapcsolatos intézkedéseket nem úgy fogalmazzák meg, mint a „szegényekkel kapcsolatos rossz intézkedéseket”, hanem a cigányokkal kapcsolatos rossz lépéseknek tekintik őket. Aki pedig cigányellenes intézkedést hoz, az ugye rasszista. S szerencsére ma már olyan a politikai közhangulat, hogy ezt a címkét vállalni nem szalonképes. Ám mert így összekeverednek a dolgok, sok mindent még a hozzáértők sem mernek megfogalmazni, mert félnek, hogy rájuk sütik a „rasszista” bélyeget. Pedig szakértők szerint gyorsan változnia kellene valaminek, különben az elkövetkező években ha talán robbantgatásokra nem is, de nyílt etnikai konfliktusokra fel kell készülnünk.
Kemény Istvánék 1971-es vizsgálatuknál már regisztrálták: óriási a szakadék a cigányok és az úgynevezett többségi társadalomhoz tartozók iskolázottsága között. Bár 1993-ban, amikor ismét megvizsgálták a helyzetet a kutatók, arra jutottak, hogy a romák között huszonkét év alatt nőtt ugyan a nyolc általános iskolát elvégzettek aránya, az iskolázottságban lévő különbség tovább mélyült. És közismert, hogy minél alacsonyabb valakinek az iskolai végzettsége, annál reménytelenebb, hogy valaha is munkát kapjon. A romaparlament vagy három éve összefoglalta a magyarországi cigányság gondjait-bajait. Arra jutottak, hogy a hátrányok összefüggnek egymással. Nem lehet külön-külön orvosolni a bajokat. Például csak egyszerre lehet valamit tenni azért, hogy a születéskor várható élettartam elérje legalább azt a keveset, ami a nem cigányoknak jut errefelé, javuljanak a munkaerő-piaci lehetőségeik, ne nőjön tovább a szakadék az iskoláztatottságban és így tovább. A kultuszminisztérium szakembereinek van is elképzelésük. Hiszen a kitörés egyik lehetőségét éppen az oktatás kínálja. Megfelelő cigányszakképzési programmal talán még elejét vehetnék a nagyobb különbségek kialakulásának. Persze mindehhez pénz kell. Sok pénz. De hosszú távon még mindig ez a legolcsóbb. Mert egy kezelhetetlen társadalmi konfliktus kára felmérhetetlen mennyi lenne.
Speciális képzésre persze nemcsak a kisebbségiek szorulnak. A többséghez tartozók is. Hiszen az előítéletek kölcsönös csökkentéséhez az szükséges, hogy a nem cigányok is halljanak valamit az iskolában arról, mit jelent cigánynak lenni, milyen a kultúrájuk, a szokásuk, az irodalmuk, a művészetük. Mitől mások és mitől éppen olyanok, mint bárki más. Hátha ez is segít abban, hogy itt soha ne robbanjanak bombák. Vasárnap egyébként a cigányszervezetek jelképes akcióként nekiállnak kifesteni a romaparlament helyiségeit. Jelenti ez, hogy a romáknak maguknak is mindent meg kell tenniük saját magukért. S mert ott lesznek nem cigány barátaik, ez azt is jelképezi: mások támogatására is számíthatnak. Dési János
Egy legújabb törvényjavaslat szerint a gazdasági miniszter megismerkedhet az adótitkokkal is, ha éppen úgy érzi, szüksége van rá. És miért ne érezné időnként úgy? Különben is, aki becsületesen adózik, annak nincs mitől félnie – ennyi az egész. Az meg pokolra való gonosz ember, aki feltételezi Orbán jobb- és balkezéről, hogy mondjuk a politikai ellenfelekkel kapcsolatos információk után kutakodik majd. Vagy, ha egy nemlétező oligarcha arra vetemedne, hogy az ellenzék mellé áll, akkor bizonyára továbbra sem kukkant bele a miniszter az adótitkaiba. És jó azt tudni, olyan országban élünk, ahol a miniszter ennyire nem kíváncsi. Mondjuk, hogy akkor minek a törvény az más kérdés.
Amúgy, van a kormányban némi természetes kíváncsiság, emlékezzünk csak arra a kérdőívre, amelyet mindenkinek elküldtek, vagy egymillió válasz érkezett is. Ámde bizonyos pontok alapján félő volt, hogy a válaszolók politikai álláspontja összeköthető személyes adataikkal. (Lásd erről szakirodalomban: Kubatov lista felhasználása kezdő kampánymenedzsereknek)
Akkoriban még volt adatvédelmi ombudsman, aki fel is szólalt a dolog ellen. A kormány rövid mérlegelés után végülis megtalálta a frappáns megoldást, és megszüntette az önálló adatvédelmi ombudsmani posztot. És kész. Ha nincs külön adatvédelmi biztos, akkor reklamáció sincs, az Európai Unió pedig, ha morog emiatt, menjen tanulmányútra Kazahsztánba, ahol valószínűleg szintén nem reklamál közpénzen tartott tisztviselő a kormány intézkedései ellen. Mégis süt a nap, dalolnak a madarak és a népek nem győzik hálájukat és szeretetüket kifejezni az ottani kedves vezető előtt.
Amúgy, tegnap az egykori adatvédelmi biztos, Jóri András egy afféle egyességet kötött a bíróság előtt a kormányzat képviselőivel, mely szerint a kérdőívekről törölni kell a személyes adatokat.
Feltesszük, a törvénytisztelő hatalom képviselői ezt azon nyomban meg is teszik. Arról még nincsen hír, hogy vissza is helyezik hivatalába Jóri Andrást, momentán még arról sem értesültünk, hogy egyáltalán, azt az eltöröl hivatalt is visszaállítják jogaiba. Ámde nyilván, miután ezt diktálja a lovagiasság, rövidesen megteszik.
No, és itt tessék felébredni. Úgyhogy, ceterum censeo: Orbánnak mennie kell
Európainak lenni? Az valami nagyon kényelmes. A Sors különös adománya. Öblös karosszékből (igaz, az amerikai tévén) figyelhetjük az éhező afrikaiakat, vagy csipszet majszolva, amint két arab ország katonái éppen ölik egymást. Kim Ir Szen vagy Castro? Az ilyesmi itt nem fordulhat elő. Európa bölcs. Európa régi. Anakreon és Pitagorasz, Leonardo és Mozart, Moličre, no meg a Beatlesek. Ezek vagyunk mi, európaiak. Csak tessék irigykedni Indiában, ahol a páriáknak ugye nagyon nehéz, meg Amerikában, ahol közismerten verik a négereket. A japánok pedig…, persze a japánoknak most jól megy, de hát annyit dolgoznak, hogy majd belegebednek. És még sárgák is.
Jó, előfordult itt is egy-két csúnya dolog. De az már a múlté. Inkvizíció, Sztálin, meg Auschwitz – rég volt. Háború Boszniában? De hát az már a Balkán. Ott valamiért soha nem bírtak magukkal az emberek. Az, kérem szépen, igazból már nem is Európa. Mi csak tudjuk. Évekkel ezelőtt töltöttünk arrafelé egy nyarat (jól váltották a márkánkat). A táj az szép. Oké. De emlékeznek arra, hogy milyen a vécéjük? Hát az minden, csak nem európai.
Európa nekünk ott van, ahol a gazdag ember jól él. Mi Európához akarunk csatlakozni, mert az olyan kényelmes. Négynapos munkahét, vakáció a Kanári-szigeteken és egy új 1,9-es Mercedes. Vagy legalább egy Opel Omega. Mert persze hogy ehhez az Európához akarunk tartozni, de azonnal. És nem ahhoz a csúnya másikhoz, amelyik keleten maradt, még ha földrajzilag néha nyugaton van is. Mert európainak lenni annyit is tesz, mint egymás iránt figyelmesen viselkedni. És abba ugye nem fér bele, hogy a moszkvai metró mozgólépcsőjéről lelöknek, ha nem jó helyre állsz.
Ha igaz európai leszek, akkor majd én is megtehetem, hogy minden reggel tiszta zoknit és gatyát húzzak. Ne hajtsak a zebrán a sétálni induló óvodások közé. És mikor ebédszünetben a szalonnát majszoljuk a többiekkel, csak egy icipicit cigányozok majd.
Mert igazi európai nem fajgyűlölő. Néha persze kigyullad Németországban egy-egy török munkásszálló. De hát a törökök valójában nem európaiak. Arról nem is beszélve, hogy mit tettek itt Mohácsnál. Még szerencséje a művelt világnak, hogy mi megvédtük őket. Mert nekünk Európa fontos. Hű, de még milyen fontos.
Mi büszkék vagyunk arra, hogy európaiak lehetünk. És nem is ok nélkül. Neuman János és Lugosi Béla – hiszen mindenki ismeri őket. Meg a gulasch paprikascht (kevés ólommal fűszerezve). És jó tanulók is vagyunk: van ötcsillagos szállodánk és demagógunk a parlamentben, rádiótelefon pittyeg a zsebünkben és bankkártya fickándozik a brifkónkban, de a vonatszerencsétlenség után még nem mond le a miniszter.
Aztán még egy apró különbség. Az “igazi” Európában az emberek átlagosan tíz hosszú évvel tovább élnek. Nyilván mert az európaiság kímélő életmódot is jelent.
Mert Európa arrafelé jó szagú. Nem pusztulnak ki a fák a sugárutakon a benzingőztől, és a bölcsődések vérében nem mérnek magasabb ólomtartalmat, mint egy nyugdíjas korú ólombányászéban.
Európa egyébként kellemes hely. Sokan jönnének ide vacakabb vidékekről. Még hozzánk is. Merthogy Sanghájból nézve Budapest igazi európai világváros. Nem véletlen, hogy alig győzzük visszatoloncolni azt a sokféle nációt. Mert bár “fogyik az európai”, de azért bárkit mégsem engedhetünk magunk közé. Mi lenne akkor Európából?
A kilenc milliméteres, jókora pisztoly az övbe tűzve. Mellé 2 tár, 14-14 tölténnyel. A golyóálló mellény fölcsatolva. Gumibot a bal oldalon, az övre akasztva. Teleszkópos acélbot – az alsó lábszár, vagy a felkar összeroncsolására – hátul a derékszíjba dugva. Könnygázspré praktikus tokban a jobb kéznél. Bilincs a farzseb fölött. Drótkesztyű, amivel el lehet kapni a legélesebb kést is a sérülés veszélye nélkül, a zsebben. Oldalt az adóvevő és a személyhívó. Mehetünk őrjáratba. Ruben Rodrigez, a floridai Miami Downtown rendőrkapitányság járőre úgy néz ki mint egy teleaggatott karácsonyfa. Ahogy óvatosan lépked összecsörrennek rajta a bilincsek, gumibotok, fegyverek. A csupa izom, bikanyakú fiatalember alig fér el a jókora rendőrautó vezetőülésében. – Könnyű neked – nyitja ki az ajtót. – Csak a tolladat kell magaddal cipelned. – Na de ha tűzpárbajba keverednénk a maffiózókkal, neked sokkal jobbak a túlélési esélyeid – udvariaskodom vele. – Azért ilyen éjszakára ne számíts. Ebben a körzetben másfél éve nem követtek el gyilkosságot. – Akkor te miért cipeled ezt a sok limlomot magaddal? – próbálom kihozni sztoikus nyugalmából. – Te, ez Amerika. Itt rendőr golyóálló mellény és pisztoly nélkül egy lépést sem tehet. Itt bármi előfordulhat. És tudod mi az én legfontosabb feladatom? Megmondom: élve hazajutnom reggel. Felbőg a motor, villog a kék-piros fény a kocsi tetején. Indul az éjszakai műszak. Nyolc óra őrjáratozás Miamiban. Még az indulás előtt Greg Feldman kapitány – szülei Magyarországról valók, bár hogy pontosan honnan, már nem emlékszik – aláíratja a sokszorosított lapot. Saját felelősségemre csatlakozom az őrjárathoz. Bármi is történik, senki sem tartozik kártérítéssel nekem illetve esetleges örököseimnek. Miaminak az utóbbi időben rossz a híre. Több külföldi turistát is meggyilkoltak. A nyugat-európai sajtó lelkesen számolt be minderről. Már csak azért is, hogy a nyugati világ közkedvelt nyaralóhelyének a hírét rontsa, s így növelje a konkurens üdülőparadicsomainak ázsióját. Feldman kapitány már csak józan üzletpolitikai megfontolásokból sem mond mást, mint jót. A közbiztonság egyáltalán nem olyan vészes. A szándékos emberölés elvétve ha előfordul, de inkább még úgy sem. A bűncselekmények 22 százalékában megtalálják a tettest, az országos átlag csak 18 százalék. A törvénytelen cselekmények döntő többsége itt is a kábítószerhez kapcsolódik. A kapitányság ultramodern, minden számítógépesített, még a fogdát is felújították. Úgyhogy érezzük jól magunkat, járőrözzünk csak nyugaton. A diszpécserközpontban huszonéves, teltkeblű fiatal hölgy. Tőle érkeznek az utasítások. Azonnal hívd fel ezt a telefonszámot – kapjuk az első ukázt. Rodrigez beletapos a gázpedálba, a kerekek csikorognak. Pár perc vágta után egy autóparkoló-beli MacDonald’s előtt fékezünk. Rodrigez feltépi az ajtót, a telefonhoz ugrik és habozás nélkül tárcsáz. – Mássz vissza a kocsiba és ki ne gyere, amíg nem szólok – utasít. Tíz-tizenöt percet kuksolok a sötét rendőrautóban, mire Rodrigez előkerül és egy rágóval kínál meg. – A barátnőm keresett – veti oda magyarázatul. – Csak nehogy a feleségem megtudja – vigyorog hozzá. Azzal nekiindulunk a körzetnek. Akad itt jobb, felső-középosztálybeli villanegyed, spanyol kerület és egészen lepusztult rész is. – Minden kábítószer-kereskedőt névről ismerek. De hiába tudom, hogy mit csinálnak, amíg nincs egyértelmű bizonyítékom, semmit sem tehetek. Ha át akarnám nézni a kocsiját vagy a zsebeit és semmit sem találnék, feljelentene az emberi jogai megsértéséért. És engem elítélnének. Mert ez egy jogállam, itt nem lehet a polgárokat csak úgy molesztálni. Ezért aztán békén hagyom őket. – Rodrigez büszkén magyarázza szakmája alapfogásait, miközben lassan keringünk a sötét utcákon. – Néha összeverekednek, kis késelés, némi lövöldözés. Ilyenkor mi megvárjuk a csata végét. Nem jó az ilyesmibe beleavatkozni. Intézzék el egymást, az a legjobb. Bíróság meg egyéb hercehurcák, sokáig tart. Itt meg gyorsan megoldódnak a dolgok. Persze, ha egy tisztes negyedben történik valami, akkor nincs pardon. Mert a rendes polgárokat meg kell védenünk. Milyen országból is jöttél? Szóval ott, abban a Magyarországban tisztelik a rendőrök az emberi jogokat?Rodrigez több “jó kis helyet” tud a városban. A parkot, ahova a fiatalok a szerelemért járnak, azért nézzük át, nehogy megerőszakoljanak valakit. A rendőr akkurátusan bereflektoroz minden bokor aljába, nincs szerencsénk, sehol senki. – Na abba a bárba be ne menj, érted! Az a buziké. Ez a város tele van buzikkal – folytatódik az idegenvezetés. Aztán egy feketenegyeden vezet át az utunk. Ruben rákapcsol. – Itt jobb, ha nem veszünk észre semmit. Ha egy fekete ellen intézkedem, akkor az megvádol azzal, hogy rasszista vagyok, aztán végem. A Rodney King-ügy óta nincs esélyünk. A fehér negyedekben ilyen gondom nincs. Sőt még a spanyolokban sem, hiszen Puerto Rico-i származású vagyok, nem lehet elfogultsággal vádolni, de itt…Megyünk tovább a Miami éjszakában. Egy pálmafaligeten vágunk keresztül, amikor ismét a központ egy sürgős hívással. Újabb száguldás. Újabb MacDonald’s. Újabb telefon. Újabb barátnő. – Mi latinok már csak ilyenek vagyunk – mentegetődzik Ruben, amikor előkerül. Elmegyünk egy üzlethez, megszólalt a riasztója. De csak az óceánról fújó szél lökte be az ablakát. A tulajdonos holnap megkapja a kiszállásról szóló 50 dolláros számlát. – Én azért lettem rendőr, mert a lányok nagyon szeretik az egyenruhát – világosít fel Ruben, majd mindjárt hozzáteszi, természetesen a bűn ellen harcolni sem rossz. Meg aztán a fizetés is elég rendes, évi 40-45 ezer dollár. Különben is szereti a fegyvereket, az erőt. Meg a lányokat, akiket kedvére mustrálgathat a kocsijából. – Többnyire a barátaim is rendőrök már – a civil ismerőseim elhúzódnak tőlem. Jártam egy társaságba, egyszer csak nem hívtak többé. Néha füvet szívtak, féltek, hogy feljelentem őket. A rendőröktől mindenki fél, mert mindenkinek van valami a füle mögött. Meg aztán nehéz is hozzám igazodni. Szolgálat, túlórák biztos ismered. Én tagja vagyok egy speciális kommandónak. Ha terrortámadás vagy ilyesmi történik, már fogom is a puskám, az álarcom és rohanok. A múltkor a moziból rángattak ki, még mielőtt megtudtam volna, ki a gyilkos, valami benzinkútrablás miatt. Ruben még soha nem tüzelt embere, bár riasztólövéseket többször adott le. A legborzasztóbb élményeamikor egy balesetnél az első ülésre letett kisbaba kirepült a szélvédőn és egy út melletti fa ága felnyársalta. Ő találta meg. Egyébként kedélyes foglalkozásnak tartja a rendőrködést. Ha unatkozik, megbüntet egy tilosban parkolót, vagy egy stoptáblánál nem megállót. Ezt azon nyomban be is mutatja nekem, bár a büntetést elengedi. “Köszönd az európai vendégnek” – mondja a szabadkozó úrvezetőnek, aki becsületszavát adja, hogy ezentúl stoptáblánál még éjszaka is és mindig fékez. – Na, mára ennyi, hazaviszlek. Ne félj, a szálloda előtti sarkon kiteszlek, nehogy rossz híredet költsék. Bye-bye.
Dési János
A móri Dózsa György úton az Erste Bank apró fiókja a négyemeletes panelházak tövében húzódik meg. Közvetlen szomszédságában egy gyermekorvosi rendelő, szemben vele egy játszótér. Ismerjük mindannyian a helyszínt. Képek tucatjait láttuk róla, s ha soha nem is jártunk arra, látjuk magunk előtt a nagy, elfüggönyzött kirakatot, a kicsit kopott cégtáblát. Persze azokon a képeken, amelyeket mi látunk, egészen más ez az egész, mint ahogy a móriak látták évekig-évtizedekig. A mi képeinken ott a sárga szalagból vont rendőrségi kordon, meg idegesen jövő menő főrendőrök, rágózó fotoriporterek. És hát síró, összetört rokonok, talán virágcsokrok, koszorúk, apró lánggal égő gyertyák. A mi Mórunk nem egy kedves kisváros, lankás dombok alján, hanem egy véres terrortámadás helyszíne, most már örökké.
A Dózsa György út. A széles úttesten általában egész nap nagy a jövés-menés, a város fontos útjai mind itt vezetnek el. Mert forgalom az van. Ahogy a Dunántúlon sokfelé, főként Székesfehérvárott és környékén, itt is több, jól működő ipari üzem telepedett meg. A 15 ezres városka tehát csinos, a régi házak szépen rendberakva, a templom kiglancolva, a Móri Ezerjó étterem pedig még a legkényesebb ízlést is kielégíti nagyszerű konyhájával, árnyas, hívogató teraszával. A Marengo módra készült csirkemellnek, különösen vajon párolt zöld körettel, messze földön jó a híre. Mór nem szegény település, ez rögtön látszik. Bár erős a gyanú, hogy a vendéglőben, a mosdó felé vezető úton, a falon függő Mona Lisa festmény azért nem valódi.
De félre a tréfával, Mór szépen fejlődő, mondhatni módos település. Még itt a Dózsa György út egyenpanel házain is felfedezhető mindennek a nyoma. Mert virágokat ültettek a betonépületek elé - a rózsatöveken most rendőrségi autók és tévéstábok gázolnak át - a fű gondosan nyírva, a játszótér szépen gondozva. És különben is, az ég kék, a nap süt, hát nem szép az élet?
A történetünk helyszínéül szolgáló bankfiók minden valószínűség szerint a legkisebbek közé tartozik az országban. Apró kis helyiség, a berendezése is kopott már talán, valószínűleg belsőépítésze sem nyert díjat itteni megoldásaival. De a környékbeliek kedvelik a helyet - már amennyire egy bankot egyáltalán kedvelni lehet - s kisebb-nagyobb pénzügyeiket rendre itt intézik. Persze inkább csak a kisebbeket. Mert, ahogy már említettük, bár Mór nem szegény település, azért a Dózsa György út paneljaiban mégsem a rendszerváltás győztesei laknak. A környékbeliek pénzügyei általában kisebb tranzakciókat jelentenek. Hónap elején a fizetés felvétele, néhány új betétkönyv, mostanában egy-egy érdeklődő a lakáshitelekről. Eseménytelen, kisvárosi élet, egy-két millió forint napi forgalommal. Persze a pénzszállító kocsi reggel mindig megjön, hozza a napi működéshez szükséges összeget, délután meg elviszi, ami összejött - tréfálkoznak is néha a környékbeli suhancok, minek ide pénzszállító kocsi, a lóvé amit hoznak, amit visznek elférne egy kabátzsebben.
A bankfiók az eset óta persze zárva, nem messze innen már megnyilt az új. Nehéz is lenne megnyitni az alkalmazottak és az ügyfelek brutális meggyilkolása után. Bár azt mondják, ha nincs ez a tragikus esemény, akkor is átköltöztetik a fiókot. De ne szaladjunk ennyire előre.
A bankfiókban hatan dolgoznak általában, névről ismerik az ügyfeleket, s őket is névről ismeri mindenki - kisváros ez. Bankfiókhoz őr is kell - bár sokan gondolják azt, hogy mindez inkább csak nagyképűség. Ide rabló? Vagy talán szociális szempontok vezették azokat, akik őrt alkalmaztak? Hiszen az őr, Szép Csaba nem sokkal áll a nyugdíj előtt. Kényelmes feladat, eseménytelen élet. És hol máshol találna munkát ez a bajuszos férfi, aki korábban a seregnél volt talán századparancsnok. De a honvédséget errefelé is leépítették, szerencsés, aki ilyen nyugodt állást talál. Nem kell már az ócska harckocsikkal vacakolni, buta díszszemlékre készülni, a gyűlölködő sorkatonáknak magyarázni, hogy milyen fontos a Varsói Szerződés megvédése. Itt bent mindig jó az idő, az emberek kedvesek egymással, néha persze tőle is megkérdezik, mi is az a kamatos kamat - de amúgy minden megy a megszokott medrében. A bevált bókok a „lányoknak”, akikkel itt tölti a fél életét, finom érdeklődés, hogy akkor most kibékült-e férjével. Öt éve, amióta itt dolgozik minden hétköznapjuk munkás óráit együtt élik, itt már nincsenek titkok. Kit hívott másodszorra a barátja, kinek kapott rossz jegyet a gyereke az iskolában. Kis sértődés, miért őneki adtak jutalmat, miért nem nekem.
Aztán délután haza, a kertben dolgozni, vagy a sógornak segíteni a műhelyben, ahogy annyian teszik itt, ha tisztesen akarnak megélni. Szép Csaba egyébként szeret kertészkedni, rendszeresen ő vágja a füvet a panelház előtt, nyesi a bokrokat. Napközben, amikor senki sem jár a bankfiókban, néha kisétál ide a kapu elé és megnézi kedvenc rózsáit, éppen odalát a házához, néha még az asszony is kiinteget neki az ablakból. Na és a többi lakó, mert Szép népszerű ember a házban, ügyeskezű, ha kérik a többiek megbőrözi a csapot, kicseréli a zárat az ajtóban, ja kérem a seregben annyi mindenhez kellett érteni.
2002. május kilencedikén, tizenkét óra huszonkilenc percig minden úgy megy, ahogy szokott. Álmosan, unalmasan, kiszámíthatóan. A nap szikrázóan süt, a középhőmérséklet három fokkal magasabb, mint az évszaknak megfelelő sokéves átlag. Május kilencedikén talán egy kicsit nagyobb a délelőtti forgalom a móri Erste bank Dózsa György úti fiókjában, mint máskor, mert többen e napon veszik fel a fizetésüket. Befut egy-két érdeklődő, talán még egy folyószámla reklamáció is - de ezt már sohasem tudjuk meg pontosan. És tulajdonképpen teljesen mindegy is.
A bankfiókba ezen a napon négy alkalmazott dolgozik, no meg az elmaradhatatlan őr bámulja unottan a plafon jól ismert repedéseit. Ketten nem jöttek be. Thies Ervinné szabadnapot kért, mert gyermeke ballagására készül, még meg kell rendelni a virágot, elugrani a szabóhoz, bevásárolni az ünnepi menühöz. Flatsker Józsefné kedden és szerdán Budapesten volt egy továbbképzésen, a hét hátralévő napjaira tanulmányi szabadságot vett ki, otthon marad a könyveivel, hogy a szombati vizsgán majd minden rendben menjen.
Délelőtt Baka Ildikó ügyintéző hívja fel a bank egyik kuncsaftját - ja kérem, itt még ilyen familiárisan mennek a dolgok -, ha tényleg lakást akar venni, hitelre lenne szüksége, akkor ne kösse le újra a pénzét, mert az később még több bonyodalmat okozhat.
Aztán Szép Csaba egy ismerőse is elsétál errefelé. Érdeklődik az utcán álldogáló őrtől, mennyi is a fizetése, ugyanis ő is azon gondolkozik, eljön ide biztonsági embernek - kényelmes munka, kevés izgalom. Csak álldogálni kell, meg cigarettázni az ajtó előtt. Nem egy nagy dolog. Bárki megcsinálja.
Tizenkét óra huszonkilenc perckor ügyfelek érkeznek, a harmincas éveik legelején járó Szűcs házaspár és a szabadbattyányi Kiss Tibor biztosítási üzletkötő, ki a fiatal párnak segít. Az asszony apja az unokával kint marad, legalább nyugodtan elszívhat egy cigarettát, míg Szűcs Zoltán felveszi a fizetését, amíg megérdeklődik, mennyi pénzt és miként kaphatnak a házuk bővítéséhez. Kiss Tibor magyarázza, mi kell a hitelhez és miért előnyös egy ilyen üzlet. A biztosítási üzletkötők mindig optimista rámenőségével magyarázza, hogy egy ilyen lehetőséget, mint ez, nem lehet kihagyni, hiszen ilyesmi, jó ha egyszer adódik az ember életében.
Tizenkét óra harminc perckor a móri Erste bank fiókjába belép két baseball sapkás, fekete hátizsákos srác. Manapság a fiatalok előszeretettel hordanak hátizsákot, mert az kényelmes, viszonylag nagyobb terhet is könnyedén lehet hozni-vinni bennük, miközben a kéz szabad marad.
*
Horváth Szilárd 1974-ben született Nagykanizsán. Gyermekkoráról, szüleiről, kedvenc játékairól, iskolai előmeneteléről, első leánypajtásairól keveset tudunk. Ma már olyan nagyon fontos ez az egész. Az biztos, a mozdonyszerelő ipari iskolából első balhéi után 17 éves korában kirúgják. Az az első balhé a későbbi bírósági jegyzőkönyvek szerint „gépjármű önkényes elvétele”. Tudjuk, 19 éves korában behívták katonának. Ez a katonaság persze már nem olyan, amiről a nagyobbak meséltek mindig. Ez már egy megtört, erejét, önbizalmát vesztett tisztikar, egy „ki tudja mire kell” hadsereg. Szívatások persze biztos itt is voltak, a korábban bevonult sorkatonák, időt, energiát, ötletet egy dologra nem sajnáltak soha: később érkezett társaik sanyargatása volt talán az egyetlen értelmes cselekvés.
Ezért, vagy azért mert mindig is deviáns volt, mindig is vonzódott az erőszakhoz, rühelte a szabályokat, nem bírta elviselni a fegyelmet, néhány fegyvert megszerezve lelépett.
Saját bajtársait támadta meg, fegyverezte le két cimborájával, s szökött el a laktanyából. Belesodródott egy „jó balhének” induló dologba? Vagy már akkor is szart mindarra, amit összefoglaló néven civilizációnak nevezünk, szintén nem pontosan ismert. Az azonban biztos, hogy békeidők egyik legnagyobb szabású akciója indult a vidéken. Először négy kocsival a helyi rendőrök indultak utánuk. Előfordult már, hogy a hadseregben maradék civilizációs kontrolljukat elvesztett fiatalok balhéztak egy sort, nem ez volt itt sem az első eset. De az azért a helyi rendőröket is váratlan érte, amikor géppisztolyból tüzet nyitott, s néhány kézigránátot is közéjük hajított két társával. Éppen úgy, ahogy a moziban tanulta. Ezek után egy egész hadsereg, ötszáz, különlegesen kiképzett rendőr indult a nyomukba. Az akciót az a Bökönyi István vezette, aki ma a büntetésvégrehajtás országos parancsnoka. Végül, a túlerőt látván, amikor a Mura folyó partján bekerítették őket megadták magukat a fiúk. Éppen úgy, ahogy a filmekben Rambó a vietkongoknak, úgy átmenetileg. Tárgyalás, bíróság, nyolc évvel megúszta. Tulajdonképpen lehetett volna sokkal több is. 1999. március 7-én, jó magaviselete miatt, szabadult. Még abban a hónapban egy discóban verekedésbe keveredik, másodfokon nyolc hónapot kap. De - mint a híradásokból azóta tudjuk - nem vonul be letölteni a büntetését.
A rendőrség ugyan keresi, többek között azért is, mert azt gyanítják, tagja annak a csoportnak, amely fegyveresen tizenöt zálogházat, pénzszállító autót rabolt ki vagy egymilliárd forintot elvíve. Egyszer a rendőrséggel is tűzpárbajba keveredve. De nem találják, pedig a jelek szerint rendszeresen találkozott barátnőjével, vele telefonon is beszélt, s gyakran látták éjszakánként játéktermekben is.
Az biztos, a rendőrök jól megjegyezték a nevét. A legveszedelmesebb, legerőszakosabb magyar bűnözők egyikének tartják, akitől tulajdonképpen minden kitelik.
**
Ketten voltak. De hogy ki az a két ember nem tudjuk. A rendőrség vagy öt napon át Horváthot és Farkas Róbertet üldözi. Magyarázni lehet persze a dolgot, de az tény, alig két órával a tömeggyilkosság után már megnevezik őket. „Összefüggésbe hozzák” a gyilkossággal. Kétezerötszáz géppisztolyos, golyóálló-mellényes rendőr 106 áteresztőponton várja őket. A határokon kilométeres sorok alakulnak ki már késő délután, a határőrök Horváthot és Farkast kutatják. Őket azonnal letartóztatnák, ha meglátnák. Mindenki más szabadon távozhat az országból. Ha az igaz tettesek el akartak menni és volt érvényes utiokmányuk, akkor ezt megtehették - ismeri el néhány nappal a támadás után a határőrség szóvivője. Miért és kinek ugrott be Farkas Róbert és Horváth szilárd neve, erről a rendőrség mélyen hallgat. De azért hallani egy s mást. Néhány nappal járunk csak a választások után. Jön az új kormány, az új belügyminiszter. A rendőri vezetők széke is inog. Gyorsan eredményt kell produkálni, különben még indokokat se nagyon kell keresni az elbocsátásukhoz.
Meg aztán a példátlan vérengzést látva a zsaruk vére is forr, aki ilyet tesz, nem maradhat szabadon. Ott a sok síró-aggódó rokon. Tenni kell valamit, elkapni a tettest - szorulnak ökölbe a kezek. Az első tanúk gyors személyleírást adnak. Valaki bedobja Horváth nevét - dehiszen ráillik teljesen. Horváthra, aki lopott már fegyvert, lőtt emberre, bújócskázott egy szakasz rendőrrel. (Mintha tanulta volna a harcászatot - emlékszik az egykori nagy hajtóvadászatra az egyik akkor őt üldöző rendőr. Nagyszerűen használta ki a terepviszonyokat, keresett búvóhelyeket, használta ki az ellenfél hibáit. Nagyon veszélyes. Gyors tanakodás, a parancsnokok láthatóan fellélegezhetnek, hogy van mit mondani, s ezzel valamennyit enyhíteni az első indulatokon.
**
2002. május kilencedikén, tizenkét óra harminc perckor két fiatal férfi besétált a móri Erste bank Dózsa György úti fiókjába. A bank alkalmazottai ekkor már az ebédidőt várták. De még nem mehettek, mert az a fiatal pár még a lakáshitele ügyében érdeklődik. Ekkor az az ebéd még nem tűnt túl távolinak, a Szűcs házaspár ugyanis sietett, kisgyermekeik, tizenegy és egy évesek, s a nagypapa odakint várt rájuk, mind türelmetlenebbül. Rövidesen tehát ebéd.
De ekkor két új kuncsaft jelent meg. Az az ebéd újra messzebb került.
A férfiak minden valószínűség szerint nem köszöntek belépéskor. Talán az egyik tisztviselőnek még maradt annyi ideje, hogy átfusson a fején, micsoda modortalan alakok, amikor a férfiak előrelendítették hátizsákjaikat, fegyvert kaptak elő, az őrt azonnal, közvetlen közelről fejbe lőtték, majd kivégezték a többieket is a pult mögött, végül egy sorozatot eresztettek az ottlévő ügyfelekbe.
Azt, hogy pontosan mi is történt talán csak akkor tudjuk meg, ha a rendőrség elfogja őket. Vagy tán akkor sem. Persze sokminden rekonstruálható az ügyből. A biztonsági kamera persze ebben semmit sem segít. A móri bankfiókban ugyanis egy tíz éve felszerelt fényképezőgép volt, amely csak akkor lépett működésbe, ha bekapcsolták a riasztót. Errre azonban már senkinek sem maradt ideje. De ha maradt volna sem mennénk vele sokra. A gép ugyanis életlen, homályos képeket csinál, melyek nem sok támpontot adnának. A bűncselekmény után a rendőrök sokat kisérleteztek azzal, hogy azokat a képeket, amelyeket a fényképezőgép véletlenszerűen, egyszer-egyszer napközben csinál, alaposabban megnézzék. Hátha korábban jártak már ott terepszemlén a gyilkosok, hátha ki lehet szűrni a nem helybélieket, megismerni azt, aki nem oda való.
De az életlen, rossz felbontású képekkel nem lehetett mit kezdeni. Aki látta Antonioni Nagyítás című filmjét nincs is ezen meglepve. Ami nincs a képen, azt semmilyen trükkel sem lehet elővarázsolni.
„A kurva anyjukat” - fakadt ki ekkor egy rendőrtiszt, kinek fáradt tekintete az újságra esett. A bank vezetői szerint, minden előírásnak megfelelt a biztonsági rendszer - olvasta. „A kurva anyjukat, minden koszos bankigazgató akkora autóval jár, hogy két hely kell neki a parkoláshoz, ide meg sajnáltak egy tisztes ipari kamerát”. A rendőrtiszt ilyetén kifakadását tudjuk be az átvirrasztott éjszakáknak, az akadozó nyomozásnak. Hiszen a móri bankfiók biztonsági felszerelése valóban olyan volt amilyennek lenni kell. Vannak dolgok, amelyekre nem lehet ép ésszel felkészülni.
*
Azt tehát, hogy pontosan mi történt, talán sohasem tudjuk meg. A nyomokból azonban vonhatunk le következtetéseket. Az őr kivégzése után hangtompítóval felszerelt Skorpio tipusú géppisztollyal ölték meg az alkalmazottakat.
A Skorpiot előszeretettel alkalmazzák a kelet-európai gengszterek a jóval drágább, de hasonló paraméterekkel rendelkező izraeli Uzi vagy amerikai Ingram, vagy Agram helyett. (Agrammal ölték meg a sajtócézár Fenyő Jánost, egy másik olyan ügyben, amelynek máig nem lettek meg a tettesei.) Egy gyártási számától megszabadított Skorpióhoz már 100-150 ezer forintért hozzá lehet jutni a feketepiacon, ha valaki olthatatlan vágyat érez iránta. A fegyver Csehországból származik, a Zbrojovka gyár terméke, hossza behajtott válltámasszal csak 24 centiméter, súlya nincs másfél kilogramm, elfér tehát egy kabát alatt vagy egy hátizsákban. Többféle tárat választhat hozzá a kedves vevő, a legnagyobb kapacitásúba 30 darab 7,65-ös lövedék fér. Sorozatlövésnél ezt tizedmásodpercek alatt is képes kilőni. Ebben az üzemmódban éppen ezért nem is lehet vele pontosan célozni, ezért a közvetlen közelről végrehajtott tarkólövéseket minden valószínűség szerint egyeslövéses üzemmódban követték el.
Merthogy miután sorozatot eresztettek a benttartózkodókba - azonnal meghalt az a hat, aki nem élte túl a támadást vagy sem, szintén nem tudjuk - még tarkón is lőtték áldozataikat. A holttestek elhelyezkedéséből az gyanítható, a fiók vezetője, a város polgármesterének felesége Schmidt Ferencné, kit az ügyfelek és kollégák kivétel nélkül csak Erzsikének szólítottak, a WC felé menekült, amikor agyonlőtték. Van, aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy a gyilkosoknak ismerniük kellett a helyszínt. Tudták, mi hol található. Persze ez sem biztos. Olyan ez, mint hogy, aki már járt egy lakótelepi lakásban, az az összes többiben jól el tud már igazodni.
Az egyik embert a félreeső számítógépes helyiségben végezték ki, kettőt a fiókvezető szobájában.
Érdekes módon kint senkinek semmi nem tűnt fel semmi. Egy ügyfél, aki be szeretett volna menni a fiókba, egy fehér inges, kék nadrágos férfibe botlott az ajtónál, aki közölte vele, technikai okok miatt a fiók zárva. Még egy feliratot is mutatott erről. „Tessék majd visszajönni, úgy egy óra múlva” - tette hozzá, egészen udvariasan. Egy másik érdeklődőnek megígérte, hogy bedobja a gyűjtőládába az átutalási megbízását, hagyja csak ott, persze. Ne kelljen már ezért később visszajönnie.
Két közelben dolgozó pénzt vett ki az épület elején található bankautomatából. Ők voltak az utolsók, aki használták ezt, percekkel később golyók szaggatták szerteszét a vandál rongálásnak is ellenálló fém szerkezetet.
A támadóknak többször is tárat kellett cserélniük. Egy tárcsere a profinak nem nagy dolog, néhány másodperc alatt megvan. Amikor már mindenkit megöltek, elpakolták az elől talált pénzt, 7.356.480 forintot és távoztak. De nem jutottak a nagy széfben őrzött, több tízmillió forinthoz. Mert ezt csak a három napra ide helyettesíteni küldött 27 éves Hegyi Éva tudta volna kinyitni. De Hegyi Éva ideiglenes pénztárost is lelövik. Négy lövés éri, kettő a mellkasán, egy a felkarján és egy hátulról a tarkóján. Ennek ellenére ő az, aki életben marad, akinek az életéért az orvosok még napokig küzdenek. A móri áldozatok emlékére rendezett megemlékezés előtti éjszakán hal meg.
A riasztás után a rendőrök és a mentősök képtelenek bejutni a bezárt bankfiókba - tudjuk, honnan szerezték meg a kulcsot hozzá? - a biztonsági üveget betörni nem tudják, a függönytől be sem látnak, végül Szailer László főtörzszászlós, bűnügyi technikus a fiókvezető irodájának ablakán mászik be. Bár első pillanatban mindenkit halottnak néz, két emberről kiderül, még pislákol bennük az élet. Szűcs Zoltán apósa úgy látja, veje görcsösen markolj véráztatta hasát. Később a boncolás megállapítja, hogy felsőtestét és a koponyáját - (tarkónlövés) érte a golyó.
Szailer főtörzszászlós kiabál ki az ablakon: hívjatok minél több mentőt! Rohamkocsikat! Lemészároltak mindenkit!
Míg a helyi mentősök megjönnek megpróbálják ellátni a túlélők sérüléseit. Két helyi mentős ér elsőnek oda, aztán Fehérvárról az erősítés.
Kiemelnek egy fiatal nőt. „De hiszen ez a te lányod!” - ordít fel valaki a tömegből. A nagypapa a szétroncsolódott testet nem ismeri fel: „ez nem az én lányom” -zokogja.
Órákkal később tudja csak meg Hegyi Éva édesanyja, hogy valóban, az ő lánya a túlélő. Az orvosok, akik gépfegyveres rendőrök őrizete alatt küzdenek az életéért napokig nem adják fel.
*
Mindeközben Budapesten, az Erste Bank központjában álmosítóan zúg a légkondicionáló a szokásos értekezleten. Az igazgatóság ülésezik, végülis ez a dolga. Aztán egyszercsak jön egy hívás, rövid kapcsolgatás, a készülék idegesítően zenél, míg előkerül a biztonsági főnök. Kollégái - rekonstruáljuk így az eseményeket magunkban - már csak azt látják, hogy fölpattan és rohan az igazgatóság ülésére. Kosztümös titkárnő állná útját, de félretolja. A vezérigazgató, Kisbenedek Péter füléhez hajol, valamit súg és már ketten rohannak kifelé az ajtón.
Pedig az első hírekből még csak annyi tudható, megtámadták a bankfiókot, lehet, hogy áldozatok vannak.
*
A rendőrség, mint említettük volt, példátlan erőkkel kezd neki a kutatásnak. Ma már azt is tudjuk, nagy valószínűséggel rossz nyomon elindulva s ezzel nagy előnyhöz juttatva a az igazi gyilkosokat..
Így aztán sok a megválaszolatlan kérdés. Mit reméltek a bankrablók egy ilyen kis fióktól? Miért is kellett agyonlőni nyolc embert, amikor azok, életük védelmében, nemcsak azt a hétmilliót adták volna oda, hanem azt a 30-40-et is, amelyet a másik trezor őrzött?
Van aki biztosan tudja, nem pénzért mentek, hanem valakire kompromittáló iratokat akartak eltüntetni. De hát ez sem valószínű. Egyrészt mert az iratok elrablásához sem kellene mindenkit agyonlőni. Másrészt, mert ma már mindent számítógépen tartanak nyilván. A bank központjában tehát mindennek megvan a másolata. Semmi olyasmi nincs itt, ami máshol ne lenne meg.
Az első verziók szerint nem akartak tanút hagyni maguk után. De hát vagy fél tucat emberrel beszéltek, akik a bankfiókba akart bejönni. Ezeknek a haja szála sem görbült. Pedig, ha minden mindegy már alapon gyilkoltak, ezeket az embereket is beengedhették volna a bankba és ott kivégezhették volna. De nem, egyikük kedvesen elbeszélgetett velük, miközben a másikuk a halottak közt várt arra, hogy elmenjenek. Nincs rá magyarázat.
*
**
A fenti történet természetesen több pontján hiányos. Sok mozaikdarab még nincs a helyén. Például amikor e kötet szerkesztését befejezzük még semmit sem tudunk az elkövetőkről. Csak azt, hogy nyolc embert agyonlőttek egy napfényes kora délután.
2002 május kilencedike, 12 óra 30 óta Mór nem az, ami volt. 2002 május kilencedike, 12 óra 30 óta Magyarország nem az, ami volt.
Október ötödike a Raoul Wallenberg volt svéd diplomata iránti tisztelet napja 1989 óta, amikor George Bush akkori amerikai elnök úgy döntött, hogy ezentúl minden évben e napon is megemlékeznek arról az emberről, aki a második világháború idején emberek tízezreinek életét mentette meg Budapesten.
Az egyik legismertebb, leggazdagabb svéd család sarja 32 éves korában, 1944 nyarán érkezett Budapestre. Nem volt hivatásos diplomata, az Egyesült Államokban mérnökként végzett. Vannak, akik úgy vélik, azért is merte az üldözöttek védelmében áthágni a diplomácia szabályait, mert nem egyszerűen diplomatának, hanem “embermentőnek” jött.
Wallenberg 1945 januárjában eltűnt Budapestről, minden bizonnyal a szovjet csapatok tartóztatták le és hurcolták el, sorsáról a világ még ma sem tud semmi bizonyosat. Személye jelképpé vált, a szabad világ hősévé, aki az egyik totális diktatúra ellen harcolt, s minden bizonnyal a másik ölte meg. Wallenberget nemcsak hajmeresztő budapesti hőstettei – hiszen mások is akadtak, akik mentettek zsidókat –, hanem rejtélyes eltűnése is arra predesztinálja, hogy a világsajtó sztárja legyen. Néhány hónapja ismét olyan hírek láttak napvilágot, hogy nemcsak embereket mentett, hanem kémkedett is az amerikaiak javára, s az oroszok ezért vitték el. (A svéd követség többi munkatársát a felszabadulás után felpakolták a szovjetek egy teherautóra és hazaküldték. 1945. január 16-án a szovjet külügyminisztérium még arról informálta a moszkvai svéd követséget, hogy Wallenberg védelmük alatt áll. Másnap Wallenberg szovjet kísérőivel elindult arra az útjára, amelyről soha nem tért vissza. Barátainak a vele tartó két szovjet katonára mutatva csak annyit mondott: “Nem tudom, hogy a vendégük, vagy a foglyuk vagyok”. Egy hónappal később a stockholmi szovjet követ még azt üzente Wallenberg anyjának, hogy a fia a Szovjetunióban van, és jól van. Aztán évtizedekig tagadták, hogy bármit is tudnának róla. )
Kém volt-e Wallenberg, vagy sem? A svéd kormány határozottan cáfolja, hogy hírszerző tevékenységet folytatott volna, s információkkal szolgálta az OSS-t, a CIA elődjét. Más szakértők viszont esküsznek rá, hogy az afféle tevékenység, amelyet Wallenberg végzett, elképzelhetetlen titkosszolgálati kapcsolatok nélkül. Lévai Jenő 1948-as Wallenberg-könyvéből azt mindenesetre tudhatjuk, hogy a svéd külügyi kormányzat hozzájárult ahhoz, hogy Wallenberg Budapesten érintkezésbe léphessen azokkal, akik szembe álltak az akkori kormányzattal és a németekkel. Ezek névsorát a stockholmi angol és amerikai követségen adták át neki.
Wallenberg még elutazása előtt azt mondta, hogy kapcsolatba kíván lépni a fasiszta hatóságokkal is az üldözöttek érdekében, és jelentős mennyiségű pénzt hozott magával, hogy hivatalnokokat vesztegessen meg. “Gyanús” kapcsolatai tehát mindenképpen voltak. Ugyanakkor a svéd követség egyik Wallenberggel együtt dolgozó munkatársa, Lars G. Berg az Egyesült Államokban 1990-ben megjelent könyvében határozottan állítja, hogy sohasem volt kém.
Egy Wallenberg életével foglalkozó svéd újságíró, Anders Hasselbohm “talált” egy igazi kémet a svéd követségen: egy bizonyos Mihail Tolsztoj-Kutuzov grófot, aki állítólag a forradalom után menekült el Oroszországból, és belga állampolgárságot kapott. A háború vége felé Budapestre érkezett, ahol hamarosan a svéd követségre került. Abban az időben a svéd követség látta el Magyarországon az idegen érdekek, s így a Szovjetunió képviseletét. Tolsztoj-Kutuzov gróf a szovjet hadifoglyok ügyeit intézte a követségen. A felszabadulás után – pedig gróf volt, nyugati állampolgár, egy nyugati ország követségének a munkatársa – kinevezték annak a szovjet irodának az élére, amely a külföldiek ügyeivel foglalkozott, s négy éven keresztül maradt itt.
A svéd újságíró a stockholmi külügyminisztériumban ráakadt egy 1955-ből származó titkosszolgálati jelentésre, amely szerint “valószínűnek látszik, hogy Tolsztoj jelentései miatt tartóztatták le az oroszok Wallenberget”.
Kém volt-e Wallenberg vagy sem? A választ talán soha nem tudjuk meg. De hát fontos ez egyáltalán? Végezetül idézzük Stark Tamás történészt, aki hosszú ideig foglalkozott Raoul Wallenberggel is: “Akármit csinált Wallenberg, jó cél érdekében tette. Még ha a németeknek kémkedett volna, akkor is megmentett nagyon sok embert, ha az oroszoknak, akkor ők mégiscsak a fasizmus ellen harcoltak. Az is elképzelhető, hogy Wallenberg közvetített Budapesten keresztül a szövetségesek és a németek között. A családban akadt egy másik Wallenberg, Jacob, aki közvetített a németek és az angolok között. Elképzelhető, hogy ő is tett ilyet. Ha ilyesmi kiderülne róla, attól emberi nagysága egyáltalán nem csökkenne. “
Dési János
MH-információ
A U. S. News and World Report című amerikai magazin legutóbbi számában szenzációként közli, hogy Raoul Wallenberg, aki 1944–45-ben sok ezer ember életét mentette meg Budapesten, az amerikaiak kéme volt. Wallenberg-szakértők állítják, mindez egy már korábban ismert dokumentum félreértésén alapszik.
Azt, hogy Wallenberg hírszerzőként is tevékenykedett, arra alapozzák, hogy együtt dolgozott Iver Olsennal, aki az amerikai menekültügyi iroda, a War Refugee Board svédországi képviselője volt és együttműködött az amerikai titkosszolgálattal. Hans Magnusson, a svéd külügyminisztérium Wallenberg-szakértője, az MTI jelentése szerint azt mondta, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy Wallenberg tudott volna Olsen kettős érdekeltségéről. Az pedig eddig is közismert tény volt, hogy Wallenberget nemcsak életeket menteni küldték Magyarországra, hanem azért is, hogy pontos információkat szerezzen a helyzetről. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma is szorgalmazta, hogy a semleges svéd kormány küldjön valakit Budapestre “információszerzés és segítségnyújtás céljából” – írja Lévai Jenő Raoul Wallenbergről szóló könyvében. Ebben közölte annak a megállapodásnak szövegét is, amelyet a svéd külügyminisztérium kötött Wallenberggel. Eszerint “a külügyi kormányzat hallgatólagosan hozzájárul ahhoz, hogy Wallenberg Budapesten érintkezésbe léphessen azokkal a bizalmi férfiakkal, akik szemben állnak a jelenlegi magyar kormánnyal és a németekkel, s akiknek a névsorát a stockholmi angol és amerikai követségen adták át neki”.
Ember Mária, az ismert Wallenberg-kutató egy, a 168 Óra című újságnak adott interjújában Wallenberg személyes dokumentumaira hivatkozva határozottan állította: semmi sem támasztja alá azt, hogy a svéd követségi titkár valamelyik titkosszolgálatnak dolgozott volna. A U. S. News cikke arra is hivatkozik, hogy Veres Tamással, akit fotósként alkalmazott, felment a Várhegyre, hogy szovjet állásokat fényképezzen.
Veres az MH kérdésére megerősítette, hogy január elején jártak ott. A svéd diplomata arra volt kíváncsi, mikorra sikerülhet a szovjeteknek Budapestet elfoglalni. A képeket különben sem lett volna már lehetőségük kijuttatni a körülzárt városból, tehát kéminformációként nem sokat értek volna.
Az amerikai magazin azt is írja, hogy Wallenberg 1947-ben valószínűleg nem halt meg. Az ilyen találgatásoknak ma már könyvtárnyi az irodalma. Per Anger, aki Budapesten együtt dolgozott Wallenberggel, egy korábbi interjújában az válaszolta lapunknak, hogy eddig semmilyen hitelt érdemlő bizonyíték nem került elő a diplomata haláláról, a kutatást ezért folytatni kell.
• Dési János