Sorozatunkban politikusokkal, művészekkel és más ismert személyekkel beszélgetünk. Érdekes emberekkel, akikben talán csak annyi a közös, hogy valami módon zsidók, bár ez különböző hatással van életükre, eltérően vállalják származásukat, a közösséghez tartozást. Aki erre most azt mondja, hogy a festőnél csak az számít, hogy jó-e a képe, a színésznél, hogy szépen deklamálja-e Hamlet monológját, a politikusnál, hogy elég népszerű-e, nos annak is igaza van. Mégis úgy gondoltuk, érdemes a Szombat hasábjain olyasmiről is szót ejteni, amire máshol nincs alkalom.

. „Az antiszemitizmus reneszánszát éljük.

Úgy látszik a

demokráciával ez is vele jár”

Kézdyi György színművésszel beszélget Dési János

Kézdy György nemcsak kiváló színész, hanem a világról gondolkozó ember is. Úgy tapasztalja, hogy az elmúlt években ismét feléledt az antiszemitizmus Magyarországon. Sajnálattal belátja, hogy mindez a demokrácia velejárója, ám úgy véli, ha bizonyos dolgokat nem lehetne kimondani, ha nem lehetne zsidóellenes kijelentéseket tenni, akkor az sokkal jobb lenne. Mert amiről nem beszélünk az nincs. Igazolásul felhozza az 1990 előtti időket, amikor saját életében nem tapasztalt antiszemitizmust. Hozzáteszi, a zsidóknak is akad felelőssége abban, hogy így alakulnak a dolgok.

-     Elnézést, hogy szombaton török rád.

-     Én mondtam, hogy most gyere. Más lehetőség nem nagyon adódik, mert Veszprémben próbálok egy új darabot.

-     Mit?

-     Spíró GyörgyKvartettjét.

-     Erről még beszéljünk. De most ugorjunk vissza az időben. Többek között azért is örülök annak, hogy beszélgethetünk, mert én is abba a Madách Gimnáziumba jártam, ahova te. És ott még negyed századdal később is legenda volt az az Ember tragédiája, amit 1954-ben diákszínjátszóként előadtatok.

-     Az Ember tragédiáját nem lehetett játszani, be volt tiltva. Mi voltunk azok, akik elsőként újra megpróbáltuk, afféle faltörő kosként mentünk előre. Persze nagyon sokan segítettek. És aztán óriási sikerrel, jópárszor előadtuk. Minden nagy lap írt is rólunk.

-     Mit játszottál benne?

-     Nyolc szerepet. Persze nem Ádámot vagy Lucifert. Voltam a Föld szelleme, rabszolga, eszkimó, tiszt Párizsban, aggastyán a Falanszterben. Aztán még mi is? Igen, voltam csontváz a bizánci színben.

-     Jó szerep.

-     Isteni. Szóval ez az egész óriási dolog volt. Mi azért jártunk akkor iskolába, hogy előadjuk az Ember tragédiáját. Rengeteget próbáltunk. Az érettségi is hetedrangú dologgá vált. Még a tételeket is megkaptuk a tanároktól előre, hogy minden simán menjen. Ez „nemzeti ügynek” számított az iskolában. Mi pedig valami remek dolgot akartunk csinálni. Nekünk a tragédia nagyon fontos volt, a tragédia mondataival beszélgettünk egymással. Persze balhénak sem volt utolsó, de azért nagyon komolyan dolgoztunk rajta. Például szénszünet miatt elmaradt a tanítás, de mi az iskolatáskánkban vittünk be szenet, fát és egy első emeleti pici teremben, begyújtottuk a vaskályhát és próbáltunk tovább.

-     Azon túl, hogy fontos dolognak számított, mert ti adtátok újra elő az Ember tragédiáját, jó volt az előadás?

-     Remek. Nagy ügy volt és jó előadás. Talán nem véletlen, hogy közülünk egy csomóan a pályán maradtak. Lengyel György, Lénert Péter, Balogh Géza, én. Féner Tomi akkor kezdett fényképezni, rólam, mint eszkimóról készítette az első színházi fotóját. Azóta is őrzöm.

-     Adtatok elő más darabot is.

-     Hogyne. Előtte, 1953-ban, a Bánk bánt.

-     Ahol te a királyt játszottad.

-     Igen. II. Endrét.

-     Valaki erre azt mesélte, hogy így aztán te voltál Magyarország első zsidó királya.

-     Készítettünk egy óriási nagy plakátot, ahol a szereposztás úgy kezdődött, hogy II. Endre, Magyarország királya - Krausz György. Akkor még úgy hívtak. Szép kaligrafikus, gótikus hatású betűkkel írtuk meg. Istenien megcsináltuk, pergamen szerűre. Ott lógott az első emelet fordulójában. És valaki a nevemnél belejavított: II. Endre Magyarország első izraelita királya- Krausz György.

-     Mennyire érezted sértőnek ezt az odabiggyesztett megjegyzést?

-     Semennyire. Azt, hogy mennyire szánták sértőnek, nem tudom, mert én nem éreztem annak. Jópofa viccnek tartottam. Hiszen senki nem állt oda elém - ha jól emlékszem -, hogy te büdös zsidó.

-     Nem jelentett mégis valami olyasmit, hogy akadnak, akik nem azt tartják számon, jó vagy rossz színész vagy, hanem a származásodat?

-     Látod, ez akkor eszembe sem jutott. Egészen mostanáig ez fel sem vetődött bennem. Nekem természetes volt, hogy zsidó vagyok és hogy ezt tudják rólam.

-     És miért mondod, hogy mostanáig?

-     Úgy érzem, hogy az antiszemitizmusnak szép kis reneszánszát éljük most. Én azt hittem, hogy értelmes emberek, azok után, ami történt már nem juthatnak el ide. Hiszen mindent tudunk. Kiderült, semmit sem tudunk. Úgy látszik a demokráciával ez is vele jár. Lehet, hogy nem tudunk ellene mit tenni, de én ezt nagyon rosszul élem meg. Még akkor is, ha valamennyire mi - mi izraeliták - is felelősek vagyunk érte. Talán nem kellene annyiszor annyira hangsúlyoznunk a szerepünket, sokszor „túlaranyozzuk” magunkat. Ezzel együtt, elképesztő, hogy eljutunk oda, ma már a Holocaustot is meg lehet kérdőjelezni. Nem tudom, hogy ez feltétlenül hozzá tartozik-e a demokráciához. Mert még nem éltem más demokráciában. Hivatkoznak Németországra, ahol ez például szigorúan tilos, vagy Amerikára, ahol megengedett. Mindkettő demokrácia. Persze nálunk mindez különösen nyomasztó lehet. Itt az emberek egy része el akarta felejteni a saját zsidóságát. És most nem tudja mit kezdjen azzal, ha figyelmeztetik rá. Egyébként az sem tetszett, ha valaki el akarta ezt felejteni. Én soha nem akartam elfelejteni. A másik része, mióta lehet, harcosan dicsekszik a zsidóságával - ezt sem szeretem. Persze antiszemitizmus ott is lehet ahol nincsenek zsidók, vagy csak kevesen. De sok zsidóval könnyebb. Sokat tudnék erről gondolkozni, de erre ott az a rengeteg ostoba politológus és eszmetörténész, aki csak úgy ontja a rengeteg hülyeséget.

-     Talán azért ilyen lesújtó a véleményed róluk, mert nem tudnak, mert nem lehet, ezekre a kérdésekre mindenkinek jó választ adni.

-     Ugyanis nem kell választ adni. Sőt, már a kérdést sem kell föltenni. Nem igaz, hogy erről beszélni kell. Lehet, ha nem beszélünk róla, attól még van, persze. De legalább csak a szőnyeg alá söpörve. Mert különben úgy néz ki a dolog, ahogy most nálunk. Ennyi. Ez ilyen egyszerű.

-     Csak ki az aki megtilthatja, hogy erről beszéljenek?

-     Nem vagyok politikus, így elég ha csak gondolkozom rajta. Ha politikus lennék, akkor valamilyen módon hitet kellene tennem amellett, meddig demokratizmus a demokratizmus. De most már elég ebből az egészből, beszéljünk valami másról.

-     Még egy pillanat. Negyvenegynéhány évig nem lehetett nyilvánosan ilyen kérdésekről beszélni, de attól még létezett antiszemitizmus.

-     Nem igaz. Nem létezett. Csurka is csak akkor beszélt ilyeneket, ha nagyon berúgott Szigligeten.  Ne mondják már, hogy volt. Amiről nem tudok, az nincs. Össze-vissza dumáltok csak.

-     Biztos, hogy jó lenne, ha kialakulna egy olyan közmegegyezés, mint Amerikában, ahol nyilvánosan már senki nem mer négerezni, legfeljebb csak otthon, különben kirekeszti magát a társadalomból. Csakhogy egy ilyen társadalmi konszenzust bizonyára nagyon sok vita kell hogy megelőzzön. .

-     Lehet. Csak, amíg az a konszenzus létrejön, rengeteg ember sérül meg újra. Olyan indulatokat szít fel egy ilyen vita, amire semmi szükség nincs. Nekem negyven évig semmi bajom nem származott abból, hogy zsidó vagyok. És ehhez sohasem kellett letagadnom a zsidóságomat. Én nem tartozom azok közé, akik még otthon sem mertek erről beszélni.  Amikor például a hetvenes években egy rádióinterjúban hosszan szót ejtettem a zsidóságomról, utána senki sem fenyegetett meg, senki sem bántott. Sőt, azt mondták, hogy nagyon helyesen tettem, hogy beszéltem erről. Ennek ellenére is úgy gondolom, hogy ezt a vitát nem szabad lefolytatni, mert borzasztó indulatokat szabadíthat el. Sokaknak jól jön, ha valamiféle ellenségképet gyárthat. Itt ennek komolyak a hagyományai. S ki tudja, mi a vége, ha egyszer beszélni kezdenek róla.  Bibó remekül megírta ezt a dolgot. Aztán nem történt semmi.  S ha jön megint egy Bibó s megint remekül megírja, akkor sem történik semmi. Menjünk tovább.

-     Mondtad, hogy Veszprémben próbálsz. Milyen ott?

-     Szeretnek, megbecsülnek. Már nyugdíjas vagyok, nem kell éjt nappallá téve ott lennem. Már nincs akkora tűz bennem, hogy minden áldott nap színpadon szeretnék lenni. Most egy darabban játszom. És az rettentően élvezem.

-     Mit szeretsz jobban? A próbákat, amikor kialakul az előadás, vagy amikor már készen van és rutinból megy minden?

-     Szeretem a próbákat. Ennél a Spíró darabnál is rengeteg a megfejteni való a szövegben. Most hatalmas élvezetet jelent rájönni, megérteni, elemezgetni ezt az egészet.

-     Fontos, hogy a szakma lásson, elismerjen, vagy elég, ha csak a közönségnek tetszel?

-     A szakmai elismerés rettentően fontos lenne. A miénk olyan szakma, ahol senki nem szeret a másikról jót mondani. Inkább harapnák le a nyelvüket. Vagy ami még rosszabb, el sem jönnek megnézni a másik előadását. Persze, hogy vágyom a szakmai elismerésre, persze ha nem jön a közönség, akkor az egész semmit sem ér.

-     Mennyire zavar, hogy a legtöbben mégis a Szomszédok kicsit ütődött, de szeretetreméltó orvos szerepéből ismernek.

-     Tíz év elteltével nem zavar. Sikerült feldolgoznom. Megszoktam, hogy az emberek gyakran primitív módon azonosítanak a szereppel. Megszoktam, hogy ez szeretetet jelent és mérhetetlen népszerűséget. És ez gyakran segít túlélni a rossz helyzeteket. Fontos, hogy tudják: vagy. Eleinte még dühített, ha Virág doktoroztak, de aztán megszoktam, beletörődtem. De amikor kiállok verset mondani - soha nem vettem észre, hogy ezzel a szereppel azonosítanának.

-     Egy bonyolult dolgot próbálok kérdezni. Mégis érthető legyen, egy példával kezdem. Azt, hogy az indiánok, derék, bátor, jóravaló emberek onnan tudjuk, hogy egy Karl May nevű író kitalálta, megalkotott olyan szeretetreméltó indián hősöket, akiken keresztül megkedveltük az indiánokat. Miközben legtöbbünk persze soha életében nem találkozott még igaz indiánnal. Nem lehet, hogy te, amikor egy ilyen kicsit ütődött, de mégiscsak szeretetreméltó orvost játszol, elfogadhatóvá teszel egy csomó dolgot észrevétlenül?

-     Egészen meglep amit mondasz. Egy szó sem hangzott el soha arról a sorozatban, hogy egy zsidó orvos lenne Virág doktor. Te vagy az első aki ezt mondja.

-     A mentalitásában, a viselkedésében sincs valami zsidó doktorbácsis?

-     Annyira nyakatekert a kérdésed, hogy engedd meg válaszként: te egy picit hülye vagy. Sem nekem, sem senkinek soha eszébe nem jutott ez. Számtalan történetet tudnék arról mesélni, hogy amikor felismernek az emberek Virág doktort ismerik fel bennem. Most beadnád nekem ezt a marhaságot, hogy itt egy zsidó orvosról van szó? Miért lenne zsidó? Azért mert én Kézdi György zsidó vagyok? Én a képernyőn Virág doktor vagyok.

-     Jó, lehet, hogy csak megpróbálok belemagyarázni valami olyasmit, ami nincs is benne. De azért ez mégsem olyan szerep, mint II. Endréé. Nyilván ebben a szerepben sokkal több van belőled.

-     Lehet. Nem tudom. Ezen még nem törtem a fejem. És látod, megint alig beszéltünk másról, mint a zsidóságról

(Az interjú törtnete itt: http://fotolexikon.blogspot.com/2011/12/kezdy-gyorgy-bizanci-csontvaz.html)