Elnyaltuk

Emlékszünk azokra a daliás időkre, amikor kétmillióan gyűltek össze a parlament előtt, hogy a Fidesz győzelme érdekében kifejtsék véleményüket. (Azt, hogy milyen sikerrel, most hagyjuk.) A lényeg a kétmillió - amit valljuk be, az akkor még létező sajtó egy része jelentős kétkedéssel fogadott. Sokan voltak, nagyon-nagyon sokan, de azért a kétmillió egy iciripiciri hazugságnak tűnt annak a párttól, amelynek vezetője még sohasem hazudott.

De ahol a szükség, ott a segítség. Az akkori rendőrségi szóvivő azon nyomban közzétette, hogy na ja, kétmillióan voltak és kész.

Ezt a haladó hagyományt követi most a Belügyminisztérium, amely azonnal szépszavú nyilatkozatot tesz közzé a felettébb sikeres, “békés, jó hangulatú” eseményről,  amelyen “közel négyszázezeren vettek részt”. És “emberemlékezet óta” Magyarországon ekkora tömeg nem demonstrál még a kormány és politikája mellett.

Amiből megint csak arra következtethetünk, hogy a rendőrvicceknek mégiscsak lehet valami kis természettudományos alapjuk. (Már amennyiben a BM jeles sajtósai rendőrök.) Mert ugye az a tíz évvel ezelőtti Kossuth téri dzsembori régebben volt mint az “emberemlékezet”? Vagy az akkori rendőrségi sajtós hazudott, amikor elismerte hogy kétmillió volt, mert valójában csak 399.999-en gyűltek ott össze, tehát a szombatin eggyel mégiscsak többen voltak.

Most arról nem is beszélve, hogy nekem rémlik valami, amikor apám nyakában ültem, kezemben egy lufival, és azzal integettem pártunk és kormányunk vezetőinek. Akik lelkesen visszaintegettek a dísztribünről, valaki még azt is látni vélte, hogy Kádár János csippentett nekünk a szemével. Miközben a megafon azt harsogta: köszöntjük felvonuló nődolgozóinkat, én gyorsan körülnéztem apám nyakából és tettem két megállapítást, amelyet másnap a Rottenbiller utcai általános iskola, 104-es számú Marx Károly úttörőcsapatának tagjaival meg is osztottam az udvaron, focizás közben: az egyik, hogy határozottan a kormány politikáját támogató felvonuláson vettem részt, kaptam egy pár virslit, két vörös lufit, de az egyik már leeresztett.  A másik, hogy rettentő sokan voltunk. Az egész városból áramlottak az emberek, faluról is jöttek busszal és vonattal. Az összes környékbeli utcában gyülekeztek a vidám dolgozók, akik mind-mind népünk, akkori, bölcs vezetőinek, Kádár és Fock Jenő elvtársaknak akarta kifejezni el nem múló háláját és szeretetét. Csak úgy, magától.  Akármilyen rettentő tömeg jött össze most a hétvégén a fideszes, benzináremelést követelő tüntetésre, azért azon a május elsején - amely nekem még emberemlékezeten belül van - csak csak nagyobb volt a sokadalom.

Mindennek természetesen semmi jelentősége nincsen. Ettől még igen szép számmal vonultak a népek az Andrássy - azelőtt Népköztársaság, még azelőttebb Sztalin, a jövőben várhatóan Orbán Viktor - úton. Csak az a lihegő szolgalelkűség, az a megfelelni vágyás tetszik, amivel azon nyomban valaki úgy gondolja a minisztériumban, hogy be kell nyalnia egy óriásit. Mert nem elég, hogy a közmédia agyba főbe reklámozza a megmozdulást, különkiadásokat és egyéb tréfás eseményeket szervez rá. És ott mindenki látja, hogy a kamera nem egy üres utcát mutat, ahogy tette ezt az operaház előtti megmozduláson. Hanem a népet, amely éppen Európa és Amerika ellen is felemeli a hangját. Miközben mondjuk a kedves vezető éppen ezen említettek szervezeteihez megy pénz kunyerálni. De ez is mellékszál. 

Szóval, ott a kép a dolgozók boldog seregeiről, és akkor még szükségét érzi egy csinovnyik, hogy felrúgva szakmája szabályait, gyorsan kiadjon egy közleményt, amelyben mindenkit biztosít arról, hogy az illetékes feneket ő is kinyalja.

Így épül szépül dolgos társadalmunk. Így lesz valaki megintcsak szem a láncban. Így élünk. Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.